A Hajdúsági ház

2010 június 04

A hajdúsági ház, népi építkezés nem ismeretlen, többen kutatták történetét, formáit, sajátosnak vehető jegyeit. A hajdúsági házról az első érdemleges leírást az a gyűjteményes kötet közölte 1882-ben, amit a magyar orvosok és természetvizsgálók XXII., Debrecenben tartott nagygyűlésének tiszteletére adott ki Varga Geiza. A legősibb építési módok ismertetése mellett a hajdúsági ház belső életéről, berendezéséről is szól, sőt  ismerteti az udvart és annak építményeit is. Leírása a legrégebbi feljegyzés a hajdúsági népi építkezésről:

››Minden községünkről el lehet mondani, hogy legtöbbnyire egészséges széles utczákból áll s az egyes lakházak terjedelmes udvarral, kerttel – igen sok helyen szérűs kerttel is el vannak látva, az utczák – különösen főutczák – lehetőleg egyenesek s fával beültetettek. A lakházak azonban – építési kőanyag a megyében sehol nem találtatván – igen sajátságos és igen különböző módokon épülnek; csupán a tehetősebb osztály áldozhat annyit, hogy lakóházát a majdnem minden községben készíttetni szokott égetett téglából építhesse fel, a módosabb építési anyagul a vályogot használja, mely agyagos föld, víz és pelyva vagy szalma keverékből készült 1’ hosszú, 4-6”széles és magas, formába öntött s napon megszárított sárból áll, legtöbb ház azonban még ily nemű előkészítést sem szükségel, ezeket többnyire a tulajdonos maga, szomszédja vagy komája segélyével építi fel oly formán, hogy a vályog ingredencziáit előleges formába öntés és megszárítás nélkül alkalmazza, alapja az ilyen lakháznak nincs, csupán a falnak megfelelő szélességben ásatik egy – rendesen 3 láb vagy 1 méter széles, 2 lábnyi mély – árok, s az ebből kivett föld apródonként ismét vissza rakatik jól letapostatik és nagy dorongokkal – tömő fákkal – leveretik, ekkor az ún.  „vert fundamentum” készen lévén erre jő a fentebbi sárvegyülékből egy ½ öl magas réteg, mely aztán pár hétig száradni hagyatik, hogy ekkor a második s ismét pár hét múlva a harmadik része reá rakása után a fal – midőn már felül is megszáradt – a tető elfogadására késznek nyilváníttassék. Az ilyen épületet nevezik aztán „fecskefészeknek”.  - (…) - Oly helyeken, melyek tölgy erdőkkel bírnak mint Böszörmény, Hadház, Téglás, még egy másik építésnem is divatozik, ennél ugyanis a fal csontváza készül el előbb – fából – 3-4 méter hosszú keresetlen egyenességű tölgyfa karók vagy czölöpök ásatnak a földbe egymástól ½-1 méternyire, ezek tetejére alkalmaztatik a tető,  a karók fűzfa vesszőkkel befonatnak s erre rakatik két oldalt vastag rétegben a sár, mely lesimíttatván száradni hagyatik, s bemeszeltetvén – az ablakok helyén kivágatván- készen áll az egész épület. A házak fedele leggyakrabban nád, ritkán zsúp szalmából köttetik; újabb időkben mindinkább kezd a zsindely és cserépzsindely használtatni. Az így elkészített lakház rendesen a következő részekből áll: kívül az épület egész vagy legalább 2/3 hosszúságában a nyitott fedett tornácz – ámbitus – mely rakóhelyéül használtatik a ház és udvar tisztán tartására vagy földmíveléshez szükséges eszközöknek, nyáron ideiglenes magtárul – sőt leginkább a család férfi tagjainak – háló helyül szolgál. – Innen nyílik a pitvar, mely rendesen nyitott tűzhelylyel bír, a falakon szép tisztán tartott cserép tálak és edények vannak ízléses sorban elhelyezve és az ún. korsószék.  A pitvarból jobbra és balra egy-egy ajtó vezet egy kisebb és egy nagyobb szobába, ritkán a tornácz végén van még egy bejáró egy kis szűk szobába, mely kamarának vagy úgy nevezett katona „kvártélynak” használtatik. – A tágasabb szoba szolgál a családnak rendes lakhelyül, hova télen az egész család apraja nagyja bevonul, itt elmaradhatatlan a nagy boglya kemencze, mely majdnem a szoba ¼ részét elfoglalja és annak egyik szegletében, méter magas alapon, tört kerek kúp alakban épült, körül van padkával belső szegletében a sut – a gyermekek fekhelye – külső oldalán a fal mellett a kuczkó mely trónszerűleg valamely felnőttebb családtag ülő és egyszersmind melegedő helyéül szolgál. – A bútorzatot rendesen egy vagy két magasan felvetett ágy, karos fa lócza, hosszú ládaszerű széles padok – melyek űreiben ruhaneműek, élelmi szerek a ház asszonyának gondjai alatt őriztetnek, - pohárszék asztal, 3-4 karszék és az elmaradhatatlan tulipántos láda képezik, a falakon díszítésül egy tükör, néhány kép – többnyire a felséges uralkodóház tagjainak rosszul sikerült kezdetleges arczképei, katholikusoknál pár szent kép, reformáltaknál a 16-17-ik század gályára ítélt vértanúi arczképe vagy madarakat és virágokat ábrázoló képek függenek. – A szoba tetőzetét képező mestergerendán katonai rendben van felrakva a háztartáshoz szükséges szappan készlet, koczka alakban felvagdalva; a hajdú városok lakházaiban kevésben hiányzik a mestergerendán rozsdásodó kard és a rövid egy csövű karabély; a szoba talaja földes, szépen sárga földdel bemázolva, falai tisztán meszeltek. – A kisebb szoba cseléd lakásul vagy éléstárul használtatik s itt a gerendán egy vagy több besózott, részben megfüstölt szalonna függ le. – Az udvaron gémes kút, járó jószágnak gabalyított istálló vagy félszer, pár öles, léczekből készült szellős góré, alján a sertés hizlaláshoz alkalmazva ritkán hiányzik, valamint egy kis létra, melyen a szárnyasok a padlás egyik szegletén részökre fenntartott ülőjöket esténként felkeresik. – Az egész lakás igen kevés fényűzéssel van kiállítva, sok helyen – a mi köz és vagyonbiztosság kedvező jeleként vehető – zárak sincsenek az ajtókon; az ilyen lakokra mondja aztán a népdal, hogy „fából van a kilincsem, madzag a húzója”.‹‹
 

Forrás:
Dankó Imre – A hajdúsági ház = Hajdú-Bihar népi építészete, Debrecen, 1979